Nyolcas-Benyó Hajnalka

"Minden család története más és más, de egyvalami mégis közös bennünk: senkinek nem szabad azt éreznie, hogy egyedül kell végigmennie ezen az úton."

Vannak olyan olyan helyzetek, amelyek örökre megváltoztatják az embert. Számomra ilyen volt a fiam születése.

Nyolcas-Benyó Hajnalka vagyok, pszichológus, krízisintervenciós szakpszichológus jelölt, érintett édesanya.

A kisfiamnak hét évvel ezelőtt oxigénhiányos állapot fellépése miatt terápiás hűtésre volt szüksége. Addig a percig nem is gondoltam volna, hogy egyetlen pillanat alatt ennyire a feje tetejére állhat minden, hogy ennyire törékennyé válhat minden, amit addig biztosnak hittem. A következő napokat, hetek, hónapokat és éveket a bizonytalanság, a félelem és remény érzésének váltakozása kísérte végig. Szülőként ilyenkor az ember mindennél jobban szeretné megérteni, hogy mi és mi miatt történt, szeretné megvédeni a gyermekét, mégis azt érzi, hogy folyamatosan csúszik ki a föld a lába alól.

Mi szerencsések vagyunk, a kisfiam ma már egy egészséges és boldog kisfiú, aki mégis nap, mint nap emlékeztet arra, hogy mennyi erő, kitartás és remény fér el egy család történetében. Az élmény azonban nem ért véget azzal, hogy hazavittük őt a kórházból. Végig velem maradt, formált és meghatározta azt, hogy milyen szülővé és milyen szakemberré szeretnék válni.

A legnehezebb pillanatokban nem kész válaszokra, túláltalánosító tanácsokra és az érzéseink, félelmeink relativizálására van szükségünk. Sokszor elég egy olyan személy aki jelen van, aki csendben meghallgat, aki megért. Aki nem akarja megtagadni vagy eltörölni az érzéseinket és a félelmeinket, mert pontosan tudja, hogy ez lehetetlen, viszont segít ezeket könnyebbé tenni. Én egy ilyen szakember szeretnék lenni.

Érintett édesanyaként pontosan tudom, hogy milyen érzés először az orvosokat hallani a gyermek állapotáról, milyen először belépni egy intenzív osztályra. Hogy milyen érzés a monitorok és gépek pityegését hallani, az orvosok minden szavában kapaszkodót keresni és közben próbálni elképzelni a jövőt, ami várhat a legféltettebb kincsünkre. Tudom milyen olyan szakkifejezések, diagnózisok és terápiák után kutakodni az interneten éjszakába nyúlóan, amelyekről azelőtt még sosem hallott az ember. Milyen a gyermekünk fejlődését árgus szemekkel figyelni, figyelve az esetleges lemaradásokat, furcsaságokat. Pszichológusként abban szeretnék segítséget nyújtani, hogy ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal ne kelljen senkinek sem egyedül maradnia.

Nagy öröm számomra, hogy a Kis Veréb Alapítvány segítő közösségéhez csatlakozhattam és lehetőségem van olyan családok mellett lenni, akiknek az útja nagyon hasonlít a miénkhez. Ezen segítő szándék miatt csatlakoztam pszichológusként idei év júniusában a Koraszülöttekért Egyesülethez is, ahol kifejezetten koraszülésben érintett édesanyákat és édesapákat támogatok. Hiszem azt, hogy az egymás felé fordulásnak, az értő figyelemnek és megértésnek, a lelki támogatásnak óriási ereje van.

Pszichológusként hiszek abban, hogy a segítő kapcsolat alapja az őszinte figyelem, az empátia és az ítélkezésmentes jelenlét. Ugyanakkor érintett szülőként, belülről is látva és átélve ezt a traumát azt is tudom, hogy vannak olyan helyzetek, amelyeket nem csak szakemberként, hanem emberként és szülőként is meg lehet érteni.

Minden család története más és más, de egyvalami mégis közös bennünk: senkinek nem szabad azt éreznie, hogy egyedül kell végigmennie ezen az úton. Hiszem azt, hogy ha a személyes és szakmai tapasztalatommal akár csak egy kicsit is könnyebbé tudom tenni bárkinek ezt az igen megterhelő és intenzív időszakot, akkor abból a fájdalmas tapasztalatból, amelykor egykor a mi családunkat is próbára tette, abból valami jó születhet